ISTEN ÉLTESSE MÉG SOKÁIG JÓ EGÉSZSÉGBEN KÖZSÉGÜNK LEGIDŐSEBB LAKOSÁT, SZALÓKI JÁNOST!
Szalóki János 1915. szeptember 15-én született Tápiószentmártonban. Szakmája ács, de már 13 és fél éves korától dolgozott
uradalmi cselédként is.
1942. november 2-án a Józsefvárosi pályaudvarról indult el több ezer magyar katonával az orosz frontra. Itthon
édesanyák, feleségek és gyermekek mindennapi imájukkal várták haza hozzátartozójukat. Szalóki Jánost felesége és négy
gyermeke várta haza Tápióságra.
János bácsi megjárta a Don kanyart, Ausztriát, Romániát, Szerbiát, eljutott az Elbáig. -35C-40C fokos hidegben, nyári
sapkában harcoltak az orosz fronton. Páncéltörő rohamgyalogosként, felderítőként sok magyar katona életét mentette meg bátorságával és önfeláldozásával. Önkéntesként akkor vállalta el ezt a nehéz és veszélyes felderítő munkát, amikor
Ternovojénél egy századból 31-en maradtak életben. Csákó József kókai, Czakó István nagykátai bajtársa is orosz földben nyugszik.
Sokszor úgy gondolta, hogy a Don-kanyarból soha nem lehet hazamenni, hitvallása volt: "Ha el kell pusztulni, akkor magyar
földön pusztuljak el." Talán ezért vállalta a felderítői feladatokat, hogy minél több magyar katona térhessen haza hazájába. Életeket mentő munkájáért még a fronton kitüntették MAGYAR BRONZ VITÉZSÉGI ÉREMMEL.
|
 |
A háború végén Ausztriában az Enns folyónál "úgy játszottak velünk, mint a sakkfigurákkal. Akik átmentek a folyó túlsó
partjára amerikai fogságba kerültek, akik maradtak orosz fogságba" meséli János bácsi. Itt csak a sors szerencséjének köszönhette, hogy nem került vissza Szibériába.
A sorba állított foglyokat az oroszok 1,2,3,4 számokkal látták el és aki 1,2 volt mehetett munkaszolgálatra Szibériába. A
foglyok egymást segítve, ha sikerült átírták a számokat. János bácsinak sikerült a veszélyes csel és a kettest hármasra javítva Sárvárra került. Előfordult, hogy lucernalevest kaptak enni és silógödörben aludtak.
Elbeszélését hallgatva János bácsi háborús élményeiből az emberek iránti szeretet, a segítségnyújtás, a háború szörnyűségei tárulnak elénk, amelyekre olyan pontossággal emlékszik, mintha tegnap történtek volna. Hitelesen beszél a helyszínekről: Ternovojról, Osztrogonról, Korotojákról.
Tápióságon büszkék lehetünk János bácsira, aki érdeklődik a közélet és a mindennapok iránt. Felelős állampolgárként éli életét, nagyon szerény, nem dicsekszik, sokáig titokban őrizgette kitüntetését és élményeiről sem mesélt.
A felelősségérzet a közösség életének egyik biztosítéka. Úgy gondolom, feladatunk, hogy Szalóki János bácsi kincsét közkinccsé tegyük.
